Turbo rágó

Az olyan autóbuzinak, mint én, aki gyakorlatilag az apja citromsárga, MK1-es GTi Golfjában nőtt fel (és ment először 200-al), aki a nyári szünetben, újságkihordás közben két kapualjban állt meg, hogy a résen belessen és ha csak félig és homályosan, de legalább egy kicsit gyönyörködhessen abban a két, – számomra – négykeréken guruló mesterműben, amiből az egyiket Honda CRX-nek, a másikat pedig Alfa Romeo 145 QV-nek hívják, annak az a szó, hogy „Toyota”, olyan messze áll a lelkétől, mint Fekete Laciétól a cézársaláta. Persze Pista, a szerkesztőségi japánőrült – akinél szerintem a csaptelep is Casio – számára egyértelmű volt, hogy a múltkori CH-R teszt után folytatni fogja szent küldetését, amivel majd kirobbant egy kicsit olaszőrületemből, szóval csont nélkül kérdezett be: „Ádám, elhozod a Corolla turbo-t?”. Magamban egy kicsit elmosolyodtam, a Corolla/Turbo szóösszetétel kapcsán, szóval simán csak visszakérdeztem, hogy „Mégis mi az ördög rozsdás f*sza az a Corolla Turbo? Nem hibrid véletlenül?”. És nem. Nem hibrid. Szándékosan nem néztem utána semmilyen adatnak, nem kerestem meg a szokásos POV és acceleration vidókat, hogy véletlenül se keressek majd élőben önigazolást. Corolla Turbo-szűzként akartam érkezni az autóért.

Hétfő reggel került hozzám az autó és már miközben sétáltam felé, éreztem, hogy itt valami nem oké. Közeledtünk. 18-as felni. Hmmm… Nézzük már meg közelebbről. 225/40r18-as gumik, amiknek a széle a peremvédő és a nyilvánvalóan nem komfortra kiszámolt fitment miatt tarajoshajú, Kenvelo pólós suhanckorom legszebb (vagy legidiótább, kinek-hogy tetszik) Külsőszilágyis’ nyárestéit idézte meg. Hááát, eddig oké, morcos az orra, de mostanában mindenkinek az, nem nagy kunszt, nézzük tovább. Kétszínű fényezés, a teteje fekete, az alja olyan gyöngyházfehér, hogy belevakulsz. Belül piros cérnába és bőrbe van varrva a jóég’ is, az ülések pedig… Nem tudom hol láttam ennyire gyönyörű félkagylókat utoljára. Talán a 156-os/147-es Alfa GTA ülései ennyire mesteriek. Beleülsz, elnyel, megfogod a kormányt és lefagysz. Dehátez’… ezez’, ez versenyautós üléspozíció. Lenézel jobbra és hatos kéziváltó, tökéletes egy arasznyira a kormánytól. Itt éreztem úgy, hogy hazamegyek felébredni, mert ez nem Toyota, itt valami nem jó, elrontották az emblémát, nem tudom, de haggyukmá’, holakamera’. Aztán beindítod. Sornégy. Sornégy. Köszönömistenem’, sornégy, nem három, nem kettő, nem egy, nem agyonbalansztengelyezett értékelhetetlen hangú kávédaráló, hanem ÚGY cirregős japán sornégy. Induljunk, illetve mit’ induljuk, haladjunk, menjünk, rég izgultam ennyire. Az első út egy viszonylag hosszabb, sajnos unalmas út volt Győrbe, itt vettem észre először két nagyon furcsa dolgot. Az első, hogy megnézik. Az egyik mosdókávécigi’ szünetnél, aki elment mellette, mind megnézte. Furcsállták a Corolla feliratot ezen a széleskerekű’, fényes valamin. A másik pedig már útközben volt, ugyanis azt vettem észre, hogy lett streetcredit’, félreállnak neki a belsőben. Annyira markáns lett az orr összképe, hogy ha azt a tükörben látod, kifejezetten frusztráló. Nem olyan Brera módon, nem akar megölni és széttépni, de azért a kellő dominancia megvan a szemében. Nem tudom pontosan, hogyan használták előttem az autót, de valószínűleg sok város lehetett benne, mert bizony kellett neki párszáz kilométer mire magára talált. Alapvetően sosem hittem ebben a „ki kell kormolni néha” dologban, de most valóban, a jobbegyből’ is érezhető lett a különbség. Történt ugyanis, hogy pont megtaláltam a leggyengébb pontot az autón, a kifogyott, kiszáradt filctoll tompaságú motorkarekterisztikát és elégedett vigyorral jöttem a nulláson körbe, sportmódban, beleülve a kanyarokba. Szabályosan. Tényleg szabályosan, ugyanis annyira tompa, dinamikátlan volt autó, hogy ECO és Normal módban élhetetlenül lagymatagnak éreztem, Sportban legalább el lehetett közlekedni vele, meg kicsit feszesebb lett a kormányzás, cirkusz gyanánt lassításnál, visszaváltásonként kapsz egy kis/nagy (ki van matematik’ elég jól) gázfröccsöt, szóval legalább, úgyahogy’ élveztem. M3 lehajtó, 6-5-4, na jó 3, mert megint belefulladunk és a kijárati íven már adtam a szokásos kényszerpadlót, amikor hallottam valamit elölről. Jé, eddig nem is hallottam a turb… Hoppá, soksok’ villan a végeajátéknak’ lámpa, rá kellett húzni egy másfelet a kormányra. A feleségem felnevetett, és rám nézett én meg nem értettem. Elkezdtem lefele nézelődni és teóriákat gyártani. A szőnyeg le van patentolva, az nem lehetett eddig a pedál alatt, amúgy is, ha azt nem vettem volna észre, akkor soha többet nem kellene elhoznom semmilyen 65 lóerőnél erősebb tesztautót. Szóval hatott a Tantum Verde, vagy nem tudom, de lehúztam az ablakot, 3000 és 5000 között tartottam a fordulatot és betöltött-elvettem. SSSSSSSS-PSZ. Ez így már játék. Akkor megyünk még ez kört. És mentünk. Sportban. Csak sportban. Ugyanis ott nem csak jól megy (nem csak én mondom, hanem versenyautóból frissen átült Rallypilóták is), hanem enged játszani. Csinálj egy terhelésváltást a kanyar közepén. El fog úszni a hátulja és teljesen természetesen módon fogod megfogni. Vagy ha Te nem, nyugalom, lesújt a villanykanyarizátor. Persze, vannak apró hibák. Hátul nincs hely, maximum gyerekeknek, a Focus ebben pl. agyonveri, egy átlagos méretű felnőtt mögött, még nagyjából el lehet férni, de nem lesz fejedelmi. Az első ülésekre beszállásnál kiáll a műszerfalból egy izé, amibe úgy belevertem a lábszáramat, hogy vérzett, bedagadt. Agyrém, de ha minden autóval csak ennyi gond lenne, a világ egy jobb hellyé változna.

Viszont minden nap, mindig találtam indokot, hogy miért menjek Corollázni. Corollázni, emberek.

Én.

Gyűlöllek, Pista.