Leszünk barátok?

Pista egy nyugodt keddi reggelen beírt a szerkesztőségi chatbe, hogy nincs -e kedvem tesztelni az új, hibrid CH-R-t. Mivel ismert tény rólam, hogy megrögzött és tántoríthatatlan olaszautó hívő vagyok, aki szeret az út szélén, késő nyári lemenő nap fényében, a hűtővíz gőzébe és cigifüstbe burkolózva, digósan zsebredugott kézzel, az ajtónak támaszkodva észrevenni az élet olyan apró örömeit, mint azt, ahogy a nap utolsó sugarai megcsillannak a szikkadt, panelpiros fényezés végső lakkrétegein, ezért valószínűleg az jutott eszébe, hogy az elfogultság szikrájára sem lesz esély a cikkben. Igaza lett.

Az első méteren egyértelmű volt, hogy szerelmespár nem lesz belőlünk, de ilyen az élet, a Toyota filozófiájának a látómezőjébe sem fér bele – az előző Supra és a lagymatag, majdnem sportkocsi GT86 után – a Dolce Vita. Házas emberként tudom, hogy a dolgok nem mindig azok, amiknek elsőre mutatják magukat és vannak dolgok, amiknek idő kell. Hatalmas szövetségek nem születhetnek percek alatt és bizony barátságok is csak hosszú évek bizonyítása és kitartó kompromisszumkötések sorozatkaént kovácsolódnak. Mire a sorompóhoz értem, egy furcsa bizsergető és nagyon kellemes érzés kezdett el a tarkómtól a hátam közepéig kúszni. Nem tudtam mire vélni. Mire az Egér Úton jártam, átjött. Megtörtem. Húsz év körüli csikó koromban volt egy negyedik generációs Civicem és bizonyos sebesség és pedálállás tartományban az tudta ezt (amíg gyári volt, ami természetesen nem tartott sokáig). Hirtelen a külvilág eltűnt és megnyugodtam. Minden probléma megszűnt. Csak a finom bőrillat, a kapcsolók mérnöki precizitással tervezett kattanása, a kezem súrlódásának finom hangja maradt, ahogy tekertem a kormányt. Ez az autó máshogy tereli el a figyelmedet. Nem erőszakkal, ahogy egy Alfa, nem hív halálos táncba, nem tágítja a pupilládat addig, amíg el nem pattan az összes ér a szemedben és nem ver pofán, ha egy pillanatra nem figyelsz, hanem egyszerűen fog és átölel. Ez az autó az első métertől addig, amíg majd sírva el nem adod, azon dolgozik, hogy bízzál benne. Egy hétig használtam, fogalmam sincs hol a vízhőfokmérő. Elképzelésem sincs, hogyan kell kinyitni a motorháztetőt. És nem is érdekel. Elől a 185 centimmel bőven elfértem, hátul klausztrofóbiásoknak és a kosárválogatott tagjainak nem ajánlott, de a gyerek ellesz a tablettel, nyugi.

Na egy kicsit essünk vissza abba, amit nem lehet az érzelmekre ható furfangokkal felépíteni. Bár nehéz volt, de mindvégig próbáltam objektív maradni. Az első, a minőség. Örömmel jelentem, hogy a gyárban senkinek nem kell seppukut végrehajtania, a feladat el van végezve. Aminek puhának kell lennie, az puha, ami nem érdekes, az kemény. Aminek működnie kell az működik és úgy működik, ahogy várod. A kormányt jó fogni, a fék jó helyen fog és FOG. Az egészen lágy betétdörzsöléstől addig, amíg ki nem köpöd a saját s*ggedet. A menetteljesítmény olyan „közlekedős”, beférsz, kiférsz, átférsz, holttér nem létezik, a sávtartó tart, a Váci úti gyorsuláson kívül teljesen mindegy mi lesz a feladat tesóm, megoldjuk. A CVT-t és a hozzá tartozó, taknyon húznak befőttes gumival érzést engedjük el, csak elsőre furcsa, meg lehet szokni, de adna karakterisztikát az autónak egy tisztességes automata. Mert a motor amúgy japánosan precíz és érezni, hogy lenne ott erő, ahonnan a hang jön, csak nem tud. Félreértés ne essék, csalóka játék ez, a sebességmutató becsülettel kúszik felfelé, a gázreakció pedig parádés. Nem Hondásan on/off, de becsülendő, hogy valakinek a gyárban sikerült átvernie a vezetőségen a sportosságból ennyit. A futómű teszi a dolgát, dőlés nulla van (vagy nincs, ahogy tetszik), orrtolás annál több, de ha nem terveztél a Monte Carlo Rallyn indulni vele, soha nem fogsz ilyet érezni. Jóval kintebb vannak a határai az átlagember bátorságánál, szóval dobhatjuk, bármekkora kanyart is fogsz elmérni, ha belázasodik a gyerek és rúgod neki a Heim Pálig, nem fog felébredni a szamuráj, megoldják a kicsi gésák. Autópályán persze a megengedett sebesség felett borzalmas a hang és ezen háborogtam is sokat, de istenem, könyörgöm, ez nem autópályára van. Vegyél rá Camryt. Persze, megy akár 170-et is (köszönjük a lezárt, privát útszakaszt egy neve elhallgatását kérő jótevőnknek 😉), de igazából mi szükség is van rá, hogy ennyivel menjél? Semmi. És nyugi. Nem fog ingerelni, hogy ennyivel menj. Sőt, egy idő után, azzal fogsz játszani, hogy hogy ott tartsd az ECO sávban.

Külön bekezdést érdemel, hogy a Toyotánál végre kiengedték a valószínűleg eddig a pincében, megkötözve tartott tervezőt. Vagy csak megtalálták a ceruzát, nem tudom, nem is érdekel. Ahogy Endre szokta mondani, ízlésről nem vitatkozunk, és bármennyire is ecet íze van most ezeknek a szavaknak, de ez az autó jól néz ki. Elölről, oldalról, hátulról, felülről, de esélyes, hogy még alulról is. Mokány kis pofája van, rendben van a popó és mesteri a sziluett. Nem tudom mi történt, de abba ne hagyjátok, sőt tessék megvadulni nyugodtan. Végülis, a barát az barát és a barátság az barátság, de a barátság extrákkal, az az igazi win-win. A CVT pedig legyen a kompromisszum.