Dobogókő, akárki-akármit mond, nem játék – Ezzel búcsúzunk a nem hibrid Swift Sporttól
A májusi eső nagy kövér cseppekben hullott alá, a szürkés, szomorkás hangulatot árasztó égboltból. Mindig szerettem az esőillatot. Valahogy megnyugtat. Csak lazán támaszkodtam a legszebb, klasszikus japán sportkocsikat idéző – fehér-fekete – kasztnin, lábamat a kitekert 195 széles SportContact5-ökre támasztva. Éreztem a Puma Racing cat cipő talpán, hogy szépen nyikorog, nem öreg gumi. A feketére szinterezett-polírozott, 17-es felnik mögött megcsillan a fény a féktárcsákon. Még kicsit gőzölögnek. Nagyot sóhajtok, és körülnézek. Esőben bezzeg senki nem jár Dobogókő felé. Hanyagul megfordulok és nyitom az ajtót. Friss bőrillat és újautószag keveredik a Rally Café-s softshell dzseki (instant + 5 LE) friss esőillatával. Beülök a masszív szövetbe húzott félkagylókba, érzem az oldalamon és a combomon a szorításukat, érzem a hátam közepén „Sport” logó helyének finom, figyelmeztető nyomását. Megfogom a vastag cérnával bőrbe varrt kormányt. A Start gomb lenyomására, középen, a nagy kijelzőn egy gyönyörűen animált Suzuki logó hirdeti büszkén, hogy pontosságból és megbízhatóságból nem lesz hiány. A kipufogó kétoldalról, halkan, de egy pillanatra kellően mélyen jelzi, hogy tánc lesz, méghozzá a vadabbik fajtából. Pici gázra rögtön felszisszen a turbó. Én nem a keresztanyád „egyépelemenincs” Swiftje vagyok.
Finom pillantás a tükörbe, sehol senki, csak egy öreg Zafira zakatol fel szemből, fáradtan. A szívem szakad meg érte. Olyan jó autók és annyira nem értékeli őket senki.
Dobogókő, akárki-akármit mond, nem játék, meg kell tisztelni, mert elég egy benézett kanyar, egy rossz ív, egy kátyú és megöl. Közút lévén, rosszabb esetben nem csak Téged. Olajhőfok tökéletes (külön visszajelzést tehetünk ki), víz rendben. Nagy levegő.
Padló.
A fordulatszámmérő azonnal eléri az ötezret, a kerekek, a kipörgésgátló és a vizes aszfalt halálos harcot vívnak egymással. Húzni kellene egy kettest. A kuplung azonnal és gyorsan old, a váltó japános kegyetlenséggel, kérdés nélkül kattan be a helyére. A turbó tölt, a pirosra színezett fordulatszámmérő szinte együtt mozog a sebességmérővel, pontosan érzed, hogy mikor fog elfogyni a nyomás, még pont előtte hármas és pikk pakk százon vagyunk (lehetnénk 😉). Jön az elág’ utáni első jobbos, vissza kellene húzni kettőbe. Kuplung, nagyfék (atyaúristen), az öv rádfeszül és ösztönösen, simán billentesz át a gázra, mielőtt behúzod a kettőt. A kanyarból kifele félelmetesen stabil, töltés, kis pattogás és minimális, nagyon kezdők számára is simán (gázelvétellel) kontrollálható orrtolás után újrakezdődik a játék. Egyenes, gáz, megyünk, kanyar, fék, kuplung, átbillent, ráhajít, visszavált, enter kihúz. Akármeddig.
Majd leérsz a városba. A Swift kisimul, megnyugszik és hot-hatchból és hétköznapi autó lesz. Jól játssza. A klíma, ha akarod finom, ha akarod fagyasztószekrény. A zene kicsit doboz, de nem vájt fülűeknek teljesen tökéletes, kis állítgatás után egész kellemessé lehet tenni. Az Android Auto működik, az érintőkijelző és a kihangosító mind-mind rendkívül egyszerű, a két lábbal a földő járó emberek minden igényét kielégíti. Egyértelmű, ösztönből kezelhető, már-már megszokott Suzuki kapcsolók mindenütt. Az ülés hosszú távon is kényelmes marad és bármilyen hihetetlen, hátul is tisztességgel el lehet férni. A csomagtartó kiscsaládos, a nagybevásárlás simaügy’ a babakocsival már azért jó eséllyel meg kellene harcolni. Sávasszisztens és példásan működő ütközésfigyelmezető. Százcsillagos törésteszt. Az eddigi legjobban működő Android Auto. Nem egy S osztály (nem is akar az lenni), de jobban elférek benne hátul, mint a Corollában. Középhosszú távon is élhető.
Ízlésről nem vitatkozunk, nekem tetszik és ennyi. Van a mostani Suzukikban valami kellemes báj, amivel megszerettetik magukat.
Ami kifejezetten jól esik a Suzukitól és kifejezetten nem tetszik, amikor ezért bántják, az az, hogy képesek kitartani dolgok mellett. Az egész hot-hatch piac teljesen agyament, gyártói és vásárlói oldalról egyaránt kapzsivá vált emberek rétegbiznisze lett, miközben a Suzukinál nem csak képesek klasszikus, a szó valódi értelmében vett hot-hatchet gyártani, de mernek is. Nem 300 lóerő környéki aszfaltszörnyeket pakolnak össze, Golfnak meg i30-nak álcázva, hanem az ősi receptet vették elő. Pontosan tudják, hogy nem erős, hanem könnyű autó kell a bugihoz.
Az áráról lehetne végtelen vitát nyitni, hogy teljesen őszinte legyek én sem látom tökéletesen, hogy kinek gyártják, ki a célpiac. Azt tudom, hogy azért kellene egy. És azt is, hogy biztosan elhozom még 1-1 hétvégére.
Összegezve, ha olyan autót keresel, ami megbízható, jól megy és úgy szórakoztat, hogy közben nem azon dolgozik minden erejével, hogy megöljön, akkor érdemes legalább kipróbálni. Tetszeni fog.
