A kor előrehaladtával változik az idő érzékelése a tesztek szerint
A felnőttek és a gyermekek különböző módon ítélik meg az idő hosszát – erősítették meg korábbi eredményeiket az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Kar (PPK) kutatói legújabb kutatásukban, amelyben a kognitív fejlődés hatását vizsgálták az időtartamok becslésére.
Az ELTE csütörtöki közleménye szerint Nádasdy Zoltán, az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Kar habilitált egyetemi docensének és kutatótársainak vizsgálata eredetileg egy egyetemi projekt volt, amelyet még a 80-as években végeztek el. Akkor találtak egy érdekes összefüggést, az eredményt azonban nem publikálták.
Nádasdy Zoltán és munkatársai a közelmúltban módszertani finomítások után megismételték a régi kísérletet. Az eredmények nemcsak megerősítették a korábban talált összefüggést, de ki is egészítették azt új adatokkal. A kutatók eredményeikről januárban számoltak be a Springer-Nature Scientific Reports című folyóiratban.
A kutatás során egy eseménydús, illetve egy unalmasabb, ám egyforma hosszúságú videót mutattak óvodáskorú gyerekeknek. Ezt követően megkérdezték, hogy szerintük melyik volt a hosszabb. A gyerekek több mint kétharmada azt válaszolta, hogy az eseménydús videó hosszabb volt. Ugyanezt a kísérletet megismételték felnőttekkel és az ellenkező választ kapták: több mint háromnegyedük számára az unalmas filmrészlet tűnt hosszabbnak. Tehát, mint írták, az időészlelés valamikor az óvodás- és a felnőttkor között „átbillen”.
Hogy megnézzék, ez az átfordulás valóban megtörténik-e, a kutatók egy harmadik életkori csoportot, a 9-10 éveseket is tesztelték, és azt kapták, hogy ők az időtartamok megítélése tekintetében valahol az óvodáskorú gyerekek és a felnőttek között vannak.
A kutatók a kísérletet kiegészítették még egy feladattal: az időtartam-különbségeket mindhárom csoportban a karok széttárásával is ki kellett fejezni. Arról azonban nem szólt az instrukció, hogy ennek a mozdulatnak vízszintesnek vagy függőlegesnek kell-e lennie. Míg a felnőttek több mint 90 százaléka vízszintes kartávolsággal fejezte ki az időtartamokat, addig az óvodások egyik fele vízszintes, másik fele függőleges mozdulatot tett.
„A jelenség megértéséhez meg kell néznünk, miben különbözik az időtartambecslés, mondjuk a geometriai hosszúság becslésétől. Az időtartamok nem képeződnek le az érzékszerveinken úgy, mint a fényesség, a hangosság vagy a hosszúság. Két vonal hosszúságának különbségét látjuk, ha a vonalak szimultán egymás mellett jelennek meg, két esemény időtartamát is összemérhetjük, ha egyszerre történnek a szemünk előtt, de az egymást követő eseményeket csak az emlékezetünk segítségével tudjuk összehasonlítani, az emlékezet azonban trükkös lehet” – magyarázták a kutatók.
A közlemény szerint az emberek akkor alkalmaznak úgynevezett problémamegoldó heurisztikákat, amikor bizonytalanok és korlátozott információ áll a rendelkezésükre. Az időtartamok becslése ilyen eset, és az óvodáskorú gyerekek erre a feladatra azt a reprezentativitás heurisztikát alkalmazzák, hogy „melyikről tudnék többet mesélni”. Logikus érvelésük szerint az eseménydúsról sokat, az unalmasról viszont keveset, az eseménydús tehát bizonyosan hosszabb volt.
A gyerekek azonban 6-7 éves koruktól az iskolában megismerkednek az abszolút (órával mért) idő fogalmával. Innentől kezdve életüket áthatja az idő, amely abszolút, megállíthatatlan, állandóan múlik, függetlenül attól, hogy hol vagyunk, figyelünk-e rá, érzékeljük-e vagy sem.
A kutatók szerint ha már értjük az abszolút időt, de nem áll rendelkezésünkre óra, amellyel megmérhetnénk például két videó időtartamát, akkor egy másik, a mintavételezési heurisztikára támaszkodunk. Az abszolút időre 10 évesen, de felnőtt fejjel is úgy tekintünk, mint az események folyamatos áramlására, mint egy képzeletbeli folyóra. Valahányszor az időre gondolunk, voltaképpen körülnézünk és ellenőrizzük, hogy a dolgok mozgásban vannak-e, és ha igen, ez az abszolút idő élményét megerősíti bennünk. Minden ilyen pillanat egy mintavétel, amelynek során meggyőződünk arról, hogy az idő múlik. Ezekre az abszolút időből vett időélmény-mintákra támaszkodunk, amikor időtartamokat hasonlítunk össze.
„Ha unalmas filmet nézünk, és a figyelmünket nem köti le semmi, nagyjából egyenletes időközönként veszünk mintát az abszolút időből: hosszabb időn át többet. Ha azonban izgalmas a film, folyamatosan fenntartja a figyelmünket, akkor alig-alig tudunk mintát venni, nehogy elveszítsük a fonalat. Amikor tehát a kutatók megkérdezték a felnőtteket és az iskoláskorú gyerekeket, hogy a két film közül melyik volt a hosszabb, ők visszagondoltak a két videóra, összehasonlították a nézésük során gyűjtött időélmények számát, és ahol többet találtak, azt tekintették hosszabbnak” – magyarázták.
A közlemény szerint a kísérlet rámutatott, hogy lehetnek bármilyen belső órái is az agynak, az idegsejtek szabályos időközönként mint metronómok kisülhetnek. Ha nincs ott a fejünkben egy homunculus, aki az ütéseket számlálja, akkor nem lesz időtartambecslés. Az eredmény jó példája annak is, miként válik el egymástól a biológiai és kognitív szint a fejlődés során: amíg a biológiai érési folyamatok monoton módon javítják a funkciókat, addig a kognitív érés nagyokat ugrik, és még szembe is mehet korábbi vélekedéseivel” – jegyezték meg.
„Egyre világosabb, hogy agyunk nemcsak képessé tesz bennünket a természet megértésére, hanem ennek a megértésnek a korlátait is megszabja. És bár megállítani az időt nem tudjuk, legalább közelebb kerülünk annak megértéséhez, hogyan szervezi át és torzítja emlékeinket és tudattartalmainkat” – foglalták össze.
