Majdnem sikerült – P40
Jó sok évvel ezelőtt, amikor még az egyik nagy, magyarországi e-kereskedőnél dolgoztam üzlethálózat vezetői pozícióban, megkerestek egy akkor még a hétköznapi ember számára ismeretlen cégtől, miszerint szeretnék, ha kicsit megismernénk az általuk forgalmazott és gyártott okostelefonokat. Bevallom, kicsit szkeptikusan álltam a dologhoz, de úgy voltam vele, hogy végül is miért ne, hallgassuk meg mit tudnak. Hoztak is pár mintadarabot, beszélgettünk egy jót a nagyívű tervekről és úgy voltam vele, próbáljuk meg, legrosszabb esetben nem jön be, nem ők lesznek az elsők, de ismerve a cég nevét, méretét, valamint az ambiciózus egyéb tervek és befektetések ismeretében láttam esélyt arra, hogy bejöjjön.
Nem mondhatnám, hogy nem lett igazuk, sőt, mára a cég, a világ egyértelműen meghatározó tele- és mobilkommunikációs cégévé vált. Engem legalábbis biztosan meggyőztek, olyannyira, hogy amióta beléptek a prémium szegmensbe, jómagam is boldog és tökéletesen elégedett felhasználója vagyok a termékeiknek.
Borzalmasan elkeseredtem, amikor az elmúlt időszakban a csapból is az folyt, hogy a Huawei nem kapja meg a Google-től a szükséges licenceket. Számomra az elején teljesen tiszta volt, hogy ez nem egy ideiglenes, nevelő célzatú tockos, hanem akkora mélyütés, ami egyértelműen és elkerülhetetlenül átrendezi a piacot. Nem vagyok jós, sőt, többször esik meg, hogy az elképzeléseim nem találkoznak a valósággal, mint amennyiszer igazam lesz a nap végére, de itt sajnos bejött. A sportban és az üzletben nincs szomorúbb dolog, mint egy cm-el a cél előtt, teljesen igazságtalanul elbukni.
Őszintén meglepett az ismételt megkeresés és mivel a szívemnek igen kedves márkáról van szó, úgy voltam vele, hogy tegyük félre az önhibájukon kívül eső hiányosságokat és fókuszáljunk arra, amit az új P40 tud, ne arra, amit nem.
Kezdjük a csomagolással. Klasszikus, a Huawei évek óta nyomja a feltűnő, prémium hatású fehér dobozt. Már a csomagot kézbe véve éreztem, hogy egyszerűen nem lehet rossz, ami benne van. Igazam volt. A már megszokott SuperCharge töltést lehetővé tevő gyorstöltő mellett találunk egy tisztességes teljesítményt nyújtó Type-C fülhallgatót (sajnos nem agybadugós-gumiharangos kombó, így a mélyhangoknak intsünk is fájó búcsút). Természetesen ott van a kisebb ördöglakatként rögzített SIM-tű is, szóval teljes a pakk.
A telefont kézbe véve egyszerűen pofánver, az a minőségi ugrás, amin a Huawei az elmúlt években érezhetően kőkeményen dolgozik. Van súly, nincs ropogás, minden a helyén van (és ott is marad), egyszerűen brutálisan elegáns ez a fényes-sötétszürke színkombó is. Szemből a kijelző szerencsére kitölti az előlapot és a hátlapon található kamerakontinens (szigetnek azért ezt már nem nevezném) sincs zavaró helyen a mindennapi használatnál. Valami alap szilikontok jól esett volna a készülékhez, mivel az ujjlenyomatokat a CSI-ban nem gyűjtik olyan lelkesen, mint ez a hátlap, de még ezt is meg tudom neki bocsátani. A kijelző alá épített ujjlenyomat olvasó tökéletesen jó helyen van és szupergyors. Az ergonómiába és a kinézetbe képtelenség belekötni.
A kijelző minőségére sem lehet panasz. A bekapcsolás után rögtön feltűnik a tűéles kép, a gyors és folyamatos mozgás, annyira fluid, már a telepítés is, hogy egyszerűen alig várjuk a valódi használatot.
Mivel a teszt során Huaweiből, Huaweibe költöztem, ezért pár Google alkalmazást azért sikerült átcsalni a P40-re, összesen talán 20 perc alatt megvoltam az egésszel.
És itt kellett rájönnöm, hogy milyen mértékben függünk a Googletől. A naptáram, az e-mailjeim egy része, a Youtube a Drive, egyszerűen olyan mértékben nehezítette meg a telefonnal való együttélést, hogy le kellett tennem egy kicsit és újra kellett gondolnom a dolgokat. Oké, oldjuk meg az e-maileket egy külső appal. Oké, használjunk másik felhőszolgáltatást. Rendben használjuk a fenti appot a céges mailekhez is. Oké, töltsünk le valamilyen istentudja’ hányadik party Youtube appot. Nagyon sajnálom, de kínkeserves, egyáltalán nem jó úgy használni valamit, hogy teljes a bizonytalanság közben. Kicsit olyan érzésem van, mintha elindulnék egy autóversenyen egy elképesztően jól kinéző, brutálisan erős és nagyon megbízható autóval, amiben össze-vissza vannak a váltófokozatok, meg a pedálok. Szomorú és – legyünk őszinték – senki nem akarja újratanulni a már megszokott dolgokat.
Persze, tudom, létezik mindenféle megoldás erre a problémára, de -elnézést – a user ne legyen erre rászorulva.
Ami viszont fut, az nem fut, hanem rohan…
A CIKKNEK MÉG NINCS VÉGE!
LAPOZZ A KÖVETKEZŐ OLDALRA!
